December közepe felé már senki nem szívesen vállal hosszabb fuvarfeladatokat, bármi közbe jöhet, és a sofőr kénytelen egyedül, a családtól távol ünnepelni idegen környezetben. Ilyenkor inkább rendezgeti az ember az iratokat, megnézi, hogy érvényes-e a tehergépkocsi GKI kártya, ha nem, akkor ez remek időszak a GKI tanfolyam elvégzésére. Ilyenkor sokszor van idő kivárni, hogy megérkezzen az új GKI kártya, ha esetleg lejárt már.
Egy ilyen téli GKI tanfolyam során ismerkedtem meg egy nagyhangú, beszédes úrral, aki éppen a busz GKI vizsga felkészítő jegyzetét szorongatta, és be nem állt a szája. Sokan álltuk őt körül, és hallgattuk a hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteit potyautasokról, tudta nélkül elrejtett csempészáruról és közlekedési konfliktusokról.
Az egyik történet szerint svájci fuvarfeladatott teljesített éppen, december huszonharmadikára kellett a rakományát kiszolgáltatnia. Ez rendben meg is történt, mondta, hogy nyomta neki rendesen, mert szeretett volna hazaérni karácsonyra. Értékelték a derék svájciak, hogy pár órával korábban érkezett, így munkaidőben sikerült lerakodni, és indulhatott is az autó vissza Magyarországra. Hirtelen hatalmas hóesésre lett figyelmes, a hegyi utakon szinte nem is lehetett látni, hogy merre vezet az út. Az út bal oldalán sziklafal, jobbra szakadék. Otthon meg várta sofőrünket (na meg persze az ipari mennyiségű Toblerone csokit) a neje, és 2 kisiskolás gyereke. Itthon akkoriban még csak a dollár bolt kínálatában volt ez a finomság, így ha nyugatra vitte az útja a pilótánkat, mindig hozott a családnak. Ment ameddig tudott, de egyszer csak egy olyan hótorlasz tornyosult előtte, hogy kénytelen volt megállni. A hegyoldal fái nem tudták megtartani a hirtelen lezúduló iszonyatos hómennyiséget, ez csúszott az útra. Megfordulni még vontatmány nélkül is reménytelen lett volna, de ráadásul mögötte volt a kincstári ponyvás felépítmény. Szerencsére olyan fél órával korábban bejelentkezett a diszpécsernél, elmondta, hogy merre jár, és hogy alig lát valamit a szakadó hóban, így bízott benne, hogy gyorsan jön a segítség. Arra azonban nem számított, hogy ez a hómennyiség még a sokat látott svájci útfelügyeletet is mattolta. Hősünk kiállt a fülke küszöbére, és hátra nézett. A kamionja mögött hó-dűnéket hordott össze a szél pillanatok alatt. Másik jármű nem volt látótávolságon belül. Késő este volt már, de a telihold fényét visszaverte a végtelen hótakaró, így szinte nappali világosság volt. Volt a Rábában szerencsére álló fűtésre alkalmas olajradiátor, így annál melegedve várta a felmentő sereget. Közben megéhezett, de nem akart a gyerekeknek vett csokihoz nyúlni. Volt még egy kis háztartási keksze, azt ropogtatta. A naptáros Seiko már 24.-ét mutatott. Tudta, hogy Szentestére már nem érhet haza. Ezt eltakarítani még a svájciaknak sem két perc lesz. Reggelre annyira szomjas lett, hogy az MHSZ-től örökölt csajkába végezte a dolgát, ezt felforralta a szivargyújtóról merülőforralóval, és hogy elvegye az ízét valamennyire, 2 Earl Gray teafiltert dobott bele. Azóta se tud Earl Grayt inni, mondta. Itt egy társunk félbeszakította a nagy mesemondót. Miért nem havat melegítettél, ha szomjas voltál? Erre elpirult, annyit mondott, megnézném, ilyen okos lennél-e élet és halál között… Mindenki jót kuncogott az észrevételen, de azért befejezte a történetet. Amikor már fogyóban volt az üzemanyag, írt egy búcsúlevelet a családjának, és felkészült a legrosszabbra. Ám ekkor hirtelen ugatásra lett figyelmes. A szakadó hóban egy óriási kutya sziluettjét látta közeledni. Amikor közelebb ért, látta, hogy egy hatalmas Bernáthegyi az, nyakában kis rumos hordóval, mint a filmekben. Nem sokkal mögötte két hegyimentő érkezett, sítalpon, könnyű szánt húzva. Elmagyarázták neki, hogy a közelben van egy kis hegyi menedékház, oda fogják vinni, és ha sikerült az utat megtisztítani, akkor visszakísérik a járművéhez. Így telt élete legemlékezetesebb Karácsonya, és megfogadta, hogy december tizedike után többé nem vállal külföldi feladatot.